„… s tégy, amit akarsz!”

Dénes Gabriella, korrektor, Kolozsvár




Reményik Sándor neve 
sokunk számára ismerősen 
cseng. Többféle idézet 
került már ballagási
csoportképre, kártyára, 
számos alkotását mondják 
el részben vagy egészben 
különböző közösségi alkalmakon. 



 Egyik versének két záró sorát pedig különösképpen is kedvelni szokták, sőt ki is használják sokszor. 
„…szeresd az Istent, / s tégy, amit akarsz!” Mintha az Isten és


a főparancs értelmében idekívánkozó ember- és önszeretet gondolata elég volna ahhoz, hogy tegyen az ember, amit épp csak szeretne. Hallottam én már erre a kijelentésre kenni azt, amikor egy kis kórus koncertjére beült fiatalok zörgős papírból nápolyit ropogtattak – hiszen nem tettek semmi rosszat! Szeretik a Fennvalót, a kórustagokat, többen közülük a barátaik, és hát miközben a kar énekelt, ők igazán ropogtathattak mosolyogva és kedvesen nápolyit. Ugyanekkor történt ugyanott, hogy egy másik hallgató teljesen blazírt arccal újságot lapozgatott a koncert alatt. Mert a füle nem foglalt, Istent szereti, barátai és ismerősei énekelnek a karban, akiket szintén szeret, tehát ezt megteheti, mert nem árt senkinek. Az alapvető illemszabályok, amelyek közvetlen rokonságot mutatnak a jóérzéssel és jólneveltséggel, manapság mumusként említődnek. Fölösleges rossz, ami megnehezíti, körülményessé teszi a közös létet. Elég, ha az Istent szeretjük… – így a replika. De elég-e, ha csak az Istent szeretjük, és minden más ebből következő dolgot figyelmen kívül hagyunk? Elegendő szabadság-e nekünk, ha az Istent szeretjük, de a környezetünkre nem vagy csak alig figyelünk? Szabad vagyok-e, ha a Reményik-idézetbe burkolózva minden nyegleségem, neveletlenségem, arcátlanságom kimentem magam és mások előtt? 


Nincsenek megjegyzések: