Választ keresni a szenvedés miértjeire

Fábián Róbert, Kolozsvár





A szenvedés magába foglalja mindazt, ami az embernek 
fájdalmat okoz, legyen az 
fizikai vagy lelki eredetű.
A szenvedés, a fájdalom már 
az emberi élet kezdetétől fogva jelen van (gondoljunk csak 
a Teremtés könyvére) s elkísér.  




Az emberi megvalósítások, a munka, a vívmányok mind magukban hordozzák valamilyen szinten a szenvedést. Ha végigtekintünk a történelmen, arra a megállapításra juthatunk,


hogy a szenvedés egyáltalán nem hiányzik belőle: egyének, közösségek szenvedése látható. Számos filozófiai gondolkodásban ezért a szenvedés tényét hozzák fel első érvként Isten léte ellen. De a szenvedés motívuma, témája átjárja az egész teológiai gondolkodást is. 
A Szentírás minden rosszat, s így a szenvedést is az ősbűnnel magyarázza. Leggyakrabban – az egyén szintjén – a betegséget és a halált társítja a szenvedéssel. Az, ahogyan a Szentírás, főleg az Ószövetség vélekedik a szenvedésről, nem írható le néhány sorban. Megfigyelhető, miként fejlődik, alakul a szenvedés felfogásának kérdése az egyes bibliai könyvekben: a kezdeti felfogástól, miszerint a szenvedés az egyéni bűnök büntetése, az Újszövetségben Jézus eljut odáig, hogy egyértelműen elutasítja a bűnök és a szenvedés összekapcsolását (Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk. Jn 9,3). Jézus tevékenysége során szembeszáll a szenvedés számos formájával, s az újszövetségi iratok tanúsága szerint Isten országában minden szenvedés megszűnik. Jézus azonban a kereszthalálig kiszolgáltatta magát a szenvedésnek. Ezért az első keresztények számára a szenvedés különös jelentéssel bírt: azt a folyamatot látták benne, amely elvezet majd a feltámadás dicsőségére. A szenvedéssel kapcsolatban különleges értelmet nyer a türelem, a szenvedővel való együttérzés, illetve a szenvedés leküzdése és a remény témája. 
Az ókori zsidóságot körülvevő népek hitvilágában a szenvedést az isteni büntetéssel azonosították. Az Ószövetségben fontos szerepet foglal el a válaszkeresés azokra az esetekre, amikor egy ártatlan vagy egy „igaz ember” szenved. A válaszkeresésben nem a szenvedés megszüntetése kerekedik felül, hanem a szenvedés elleni harc, az ez elleni cselekvés, a tettek. Az igaz Jób esete a Szentírásban különleges helyet foglal el. Esetében egyetlen elfogadható magyarázat sem kristályosodik ki a szenvedésre. Jób az, aki elsőként megfogalmazza, hogy a szenvedés nem az egyéni bűnökért kirótt isteni büntetés. 
Az Ószövetségben ugyancsak a szenvedés problematikáját járják körül a panaszzsoltárok is. A zsoltároknak szinte az egynegyedét teszik ki. Közös bennük egyfajta hasonló felépítés: Isten nevének a hívása, a szükség felvázolása, de van bennük könyörgés is a megmentésért, illetve szinte minden esetben megjelenik bennük az Istenbe vetett bizalomnak a megvallása. Ezek a panaszzsoltárok lehetnek egyéniek vagy közösségiek. Értelemszerűen az egyéni panaszzsoltárokban a bajba jutott, szenvedő ember kéri Istentől a szabadulást, a közösségiek pedig háború, természeti csapás, az egész népet érintő szerencsétlenség esetén születtek. Úgy mutatják be a szenvedést, hogy a szenvedő Istenhez fordul, előtte tárja fel baját, helyzetét, s tőle kér segítséget és szabadulást. A szenvedő személy hitét fejezik ki számos esetben ezek a zsoltárok. 
A Szentírás tehát nem zárkózik el attól, hogy keresse a válaszokat a szenvedés „miértjeire”. De arra is rávezet, hogy ezek a válaszok önmagukban nem kielégítőek. A szenvedés – bármennyit is boncolgatnánk – misztérium marad. A kérdés csupán az, hogyan, miként fogadjuk, illetve hogyan, miként viszonyulunk a szenvedő emberhez.

Nincsenek megjegyzések: