Hitoktatás: de minek, s de miért?

Réti Tamás, tördelő, Kolozsvár





Romániában az elmúlt tanév nagy port kavart változtatását éppen a vallási nevelés vetette fel. Lehetett hallani hideget, meleget, hogy miért kell vagy miért nem kell nekünk hittan. Az ellenérvek jogosak, és ezt el kell fogadni.



Elvégre létezik vallás- és lelkiismeret-szabadság, amelyet Románia alkotmánya biztosít minden állampolgár számára (Románia Alkotmányának 29. és 30. pontja; külön kiemelve


a szülők jogát gyermekeik saját lelkiismeretük szerint való nevelésére, a 29. 6. bekezdés; mely összhangban van az Egyházi Törvénykönyv – CIC – 791. 1. és 1136-os pontjaival). Az is kész tény, hogy ma már vannak olyan emberek, akik tudatosan választanak más felekezetet, vallást, vagy válnak hitközömbössé, netán ateistává. Ehhez joguk van! Ebből pedig jön a leegyszerűsített dedukció: nincs helye a vallásórának az iskolában! Vagy mégis?
És mégis… Miért kell hitoktatás? Hogy megismerjük és szeressük Istent – hangzik a Kanéziusz-féle katekizmus sablonos válasza. Viszont ez még nem elég ahhoz, hogy meggyőzzünk embereket arról, hogy nekünk ez jó. A hitoktatás, ha úgy tetszik, egy PR-szakma. Van egy termék, és azt el kell adni. Csak mert nekem jó és bevált, nem jelenti azt, hogy ez másnak is jó és beválik. Hitoktatókoromban én úgy érveltem meg a vallásóra hasznát, hogy kulturális ismereteket szerezhetünk, és ezt a „legvadabb” ateista gyermek is fel tudta fogni. Ebben van igazán haszna még a nem hívők számára is a hittannak. Ma, amikor a híradó ontja magából a migránsok által okozott migrént, érdemes emlékezetbe idézni, hogy Európát a kereszténység tette Európává. Mi keresztény kultúrában élünk és mozgunk. Az, hogy én ma lehetek nyíltan ateista is, azt a kereszténységnek köszönhetjük, mivel ezért ma már senki sem fogja fejünket szegni. Nem utolsósorban Európa antik értékeit a kereszténység mentette át a mai kornak, lévén, hogy mindig két, vagy ha úgy tetszik, három lábon állt: Jeruzsálem–Athén–Róma. Ezt pedig nehezen lehet elvitatni a kereszténységtől. Így a hitoktatás csatlakozik az Európai Unió által meghatározott kulcskompetenciák berkeihez, méghozzá a kulturális, valamint a személyközi ismeretek és készségek elsajátításához, ergo: igenis helye van az iskolában.
Igaz, ez a pofon fel kell hogy ébressze az egyházakat arra, hogy más szelek fújnak. VI. Pál mondását is idézhetnénk, a ma emberének nincs szüksége tanítókra, sokkal inkább tanúságtevőkre, ami összhangban van a Catechesi tradendae 6. pontjával. Így az egyház részéről nem csak a miértre kell választ adni, hanem sokkal inkább a hogyanra. Például normális, műveletesíthető célok, kompetenciák megfogalmazására. Mert szép az, hogy ismerje Istent, csakhogy az nem műveletesíthető és nem mérhető emberi léptékkel. Hogyan kell egy modern pedagógiai célnak, kompetenciának kinéznie: válaszolnia kell bizonyos kérdésekre (ki, mit, hogyan, hol, milyen feltételek mellett, mennyi idő alatt). Például a tanuló fogalmazzon meg a tanóra végén, öt perc alatt egy kérő imát, írásban. Ezt gyakorolni lehet, ugyanakkor mérni is. Ezt pedig elvárja a modern pedagógia. Felül kellene vizsgálni a tanegységeket, valamint a tankönyveinket is. Mennyire állják meg a helyüket az új kihívásokkal szemben? A plébániai hittannak pedig nem az a szerepe, hogy ismeretet közöljön, hanem hogy közösséget építsen.

Kép: https://encourageandteach.files.wordpress.com/2014/03/walking_up.jpg

Nincsenek megjegyzések: