Szeretlek, Kolozsvár

Rajka Mária, orvostanhallgató, Kolozsvár







Az életem nem fér be egy bőröndbe. Pedig Hamvas Béla szerint „csak az örökkévalóságra érdemes berendezkedni”, és ezt én is így gondolom. Elméletben. Gyakorlatilag viszont én berendezkedő típus vagyok. Fontos számomra, hogy otthonosan, funkcionálisan és esztétikusan is kialakítsam a teret, amit még ha rövid ideig is, de használok.






Az elmúlt tanévben egy ösztöndíjnak köszönhetően Magyarországon, Debrecenben tanultam, számomra ez volt az első alkalom, mikor a lakóhelyemtől távol éltem hosszabb ideig. Ekkor tapasztaltam meg, milyen a bőröndben/zsákban


az „életemet” ide-oda cipelnem, megtanultam, mi az, ami feltétlenül szükséges számomra, mi az, ami nélkül lehet, hogy tudnék, de nem szeretnék élni. Példa erre a folyamatosan bővülő könyvtáram. Ragaszkodom könyveimhez, a probléma pedig az, hogy nem férnek be egy bőröndbe. Ahogyan természetesen a hozzám közel álló személyek sem férnek oda be. Hallottam egyszer egy mondatot, miszerint „ha az életed nem fér be egy bőröndbe, azt jelenti, túl bonyolult”. Ezek szerint, bár utazni szoktam és szeretek, egy ideig pedig bárhol élhetek, nem verhetek gyökeret akárhol és mindenhol. Kell egy hely, ahova tudom, hogy visszatérhetek, és ahova vissza is térek.
Mikor az exodusról vagy migrációról beszélünk, mondanám azt, hogy jó lenne, ha az emberek esélyt adnának szülőföldjüknek, és itt próbálnának megélni. Mert a világnak csak ezen a részén van az az előnyük, hogy ők vannak itt otthon, ez a föld az övék, és idetartoznak. Viszont az élet döntéseiben nem ezek az egyedüli meghatározók. Személyre szabott válasza van ugyanis mindenkinek arra, hogy mi/ki az, ami/aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Kérdés az is, hogy milyen lehetőségei vannak itthon, releváns, hogy mit szokunk meg, mi az, amit meg tudunk, és mi az, amit meg akarunk szokni. Ezek pedig nem filozófiai kérdések.
Kolozsvári vagyok, és bár Európában is sok szép helyen megfordultam, elmondhatom, hogy ez a város a kedvencem. Itt minden szépség megtalálható „kicsiben”. Itt úgy taposom a köveket, hogy ismerem őket, sajátomnak érzem azokat, a város rengeteg emlékemet őrzi. Gyermekkorunkban édesapám régi kolozsváros könyveket és képeslapokat vett nekünk, a város múltja tehát már akkor hozzám nőtt. Egy hely története identitásának a része, Kolozsvár pedig az én identitásom része. Itt én vagyok itthon. Mégsem biztos, hogy mindig ebben a városban fogok lakni. De „az életet megpróbálni”, gyökeret verni itt, Erdélyben szeretnék.
Erdélyhez való ragaszkodásom meghatározói a Kárpátok. A csobogó patakok és a mikor tisztább, mikor kevésbé tiszta tavak, a néha romos, de gyönyörű régi épületek, ez a regényes környezet, az emberek melegsége, az élet egyszerűsége, az a sok szép, néha szomorú, de egyedi történet, amit régiónk rejt. Itt van itthon a nyelv, melyben gondolataimnak otthont találtam, úgy, ahogy édesanyám anyanyelve is. Ismerem a közösségeket, melyek itt élnek, együttérzek velük, és a magaménak érzem őket.
Nem tudnék és nem szeretnék tehát a hegyeim nélkül élni. „Mert ezek nem légvárak voltak, hanem bevehetetlen, szilárd erődítmények. Csak nem mindig tudja az ember: jönnek rövidebb-hosszabb rossz időközök, nem lehet mindig tudni; de aztán visszatalál az ember: mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.” (Ottlik Géza)