Felelősek vagyunk a teremtett világért?

Kiss Endre, segédlelkész, Kolozsvár





„Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,28).
A teremtés könyvének idézett verse az embert nem hatalmazza fel a rombolásra, sokkal inkább a „teremtés házával” való gondos bánásmódra biztat.






A teremtett világgal szembeni helytelen magatartás okai között mindenképp szerepel a Szentírás ezen kijelentésének félreértelmezése. Az uralkodási parancs helyes értelmezését


kell szem előtt tartanunk. A világ és benne az ember Isten alkotása, tehát ontológiailag minden jó. Ez a jóság pedig azt is jelenti, hogy a kozmosznak és mindennek, ami létezik, van értelme. Isten az embert és a világot nem késznek teremtette, hanem azt akarta, hogy folytassa, de ugyanakkor óvja is a teremtést. Hiszem, hogy az ember Isten dicsőségét szolgálja akkor, ha védi a teremtett világot, amely Isten végtelen szeretetéből kifolyó ingyenes ajándék.
Ez az uralom az embernek a képmási létéből fakadó méltóságával szoros összefüggésben értendő. Isten, aki megáldja az embert, rábízza az Édent, „hogy művelje és őrizze azt” (Ter 2,15). A „betölteni” és az „uralom alá vonni” igék nem a képmási lét következményei. A Teremtés könyve első fejezetének 28. verse Isten áldását állítja elénk, és nem parancsot fogalmaz meg. Az ember Isten képviselője a földön, és az a hivatása, hogy tanúságot tegyen Isten nagyságáról és minden teremtménye iránti szeretetéről. Az Isten képére teremtett ember, akire rá van bízva a teremtés, nem a természet önkényes ura, hanem Isten földi helytartója, helyettese és eszköze. Az Istentől kapott feladat tehát nem engedi meg a felelőtlen kifosztást és a kíméletlen pusztítást, hanem éppen ellenkezőleg arra kötelezi az embert, hogy megőrizze és fejlessze azt a természetet, amit Isten állandó gondoskodásában részesít.
„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5). Csak azt tudjuk értékelni, amire ilyen csodálattal tudunk feltekinteni, ahogyan a zsoltáros is teszi. Csak azt tudjuk megőrizni, amit jónak és szépnek ismerünk fel. Egységet alkotunk a teremtett világgal, és csak együtt tudjuk kiolvasni és megvalósítani azt a feladatot, amelyre a jó Isten meghívta az egész teremtést. Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19). „Az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig” (Róm 8,22). Ebben a két szentpáli kijelentésben fedezzük fel a természet sovárgását is, mint sokszor megvetett, kihasznált, elhasznált „valaki” kiáltását. Tehát egyáltalán nem mindegy Isten fiainak a megnyilvánulása.
Krisztus feltámadásával elkezdődött Isten országa. Az újjáteremtés elkezdődött. Az egész teremtett világnak tehát eszkatologikus távlata is van, amely a bennünket körülvevő világ jövőjének mélyebb, hitbeli jelentését adja. Jézus feltámadása lehetővé teszi az egész teremtés számára, hogy az ember sorsában részesüljön. Az egész teremtésnek meg kell dicsőülnie, új éggé és új földdé kell alakulnia. A hit és a kegyelem által az ember ilyen módon vesz részt az Isten országa megvalósításában. Mivel az ember léte a teremtett világhoz kötött, Isten országa nemcsak az emberiség üdvösségét foglalja magában, hanem az egész teremtését is. „Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és a földön van” (Ef 1,9–10). Mi pedig új eget és új földet várunk. A kérdésre, hogy felelősek vagyunk-e a teremtett világért, a válasz: igen. A jó Istenben az utolsó fűszálnak is van értéke. 

Nincsenek megjegyzések: