A jó kapcsolatok alapja a
bizalom. Hinni abban, hogy a másik a javamat akarja és mindig ott van, még
akkor is, amikor baj van.
Ha
emberi kapcsolataink rendben vannak, akkor nagy valószínűséggel az Istennel
való viszonyunk
is jó mederben halad, már persze, ha keressük a
társaságát. Ha a barátainkkal,
családtagjainkkal kapcsolatban egy negatív élmény következik be, akkor megingunk
feltétel nélküli hitünkben. De vajon ez így van Isten esetében is?
Talán
teljesen úgy érezzük, hogy az istenkapcsolatunk rendben van, imádkozunk, hálát
adunk minden egyes napunkért, Isten meg készségesen teljesíti kéréseinket. De
ha beüt a baj, a kellemetlenség, a betegség, a rossz, akkor rögtön felborul a
rend, a harmónia. Bosszankodni kezdünk és keressük, hogy mi vagy ki az oka
mindennek. Sajnos elég egyszerű Istenre, a gondviselés hiányára fogni a bajok
forrását.
Nagyon
sok forrásból juthatunk arra a következtetésre, hogy a kételkedéssel nincs is
akkora nagy gond. Mert a kételkedésnek tárgya is kell legyen, szóval a
lehetőségek között Isten létének elfogadása is helyet foglal. Másrészt a
kételkedő ember gondolkodó lény. Nem vak és nem lehet az orránál fogva vezetni,
amivel eléggé gyakran támadják a kereszténységet. Egy egészséges kételkedés,
nevezzük felfedezési vágynak, szükséges ahhoz, hogy saját magunk léphessünk
majd rá a felismerés útjára. Hiszen a tapasztalat útján szerzett hit a
legerősebb!
Többször
találkozhatunk azzal az elmélettel is, hogy a kételkedés egy lépés a megismerés
fele. Ha kételkedik az ember, akkor mocorog benne a kérdés, hogy nem tud még
mindent. A kételkedés fölött még csak egy lépés áll: a megbizonyosodás. Amikor
újra visszatalálunk Isten bizalmához. Ekkor már nem esik nehezünkre elfogadni
az ő akaratát és rájönni, hogy az Úr mindig jobban tudja, hogy mikor mire van
szüksége teremtményeinek.
A
kételkedés nem jelenti azt, hogy az Atya is elveszti bizalmát bennünk. Emlékezzünk
Péter és a tanítványok esetére. Amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor
mindnyájan szomorúak voltak és talán csalódottak is. Mesterük látszólag
otthagyta őket. Ő azonban elejét vette kételkedésüknek és elküldte nekünk a
Szentlelket, így ők újra hinni tudtak. Jézus is tűnhetett néha kételkedőnek,
akár a Getszemáni-kertben, akár a kereszten (Istenem, Istenem, miért hagytál el
engem?), de ezzel egyidőben a bizonyosság is benne volt, hogy az Atya mindenek ellenére
soha nem kételkedik.
Sokszor
kételkedem én is. Néha elég nagy válság formájában tör rám. A város zajától
elkezdve a mise csendjében is utolér. Mégis mindig ott van a bizonyosság, hogy
Jézus személye mindig az Úr színe elé vezet. Mindig van, ami visszavezeti
tekintetemet az Úrra. Lehet egy élmény, egy személy, egy impulzus. Ha
kételkedem is, mindig tudom, hogy az Úr ott van. Ha hinni nem is tudok bizonyos
dolgok sikerességében, akkor is tudom, hogy Istennek mindig nagyobb ereje van.
Neki semmi se lehetetlen! Isten úgy szeret, ahogy vagyunk, úgy, ahogy most
vagyunk, nem pedig olyannak, amilyenek lenni szeretnénk. A kételkedés
végeredményben olyan, mint a kamaszkor. Az Úr pedig, mint a példás szülő,
ilyenkor is végig fogja gyerekei kezét, és ha kőbe is botlanak, ő akkor sem
hagyja őket egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése